Saskó Éva Lélekcsalád vagyunk

Lélekcsalád vagyunk!

Egy magaslat felé közeledünk. A hegy lábánál különböző utakon, keskeny ösvényeken indulunk el, mindenki más és más irányból érkezve. Mindannyiunknak más a múltja, jelen helyzete és a felszínen megfogalmazódott jövőkép. Csupán egy a közös bennünk, a mélységeinkben rejtőzködő vágy, mely által késztetést érzünk a lelkünkből feltörő hívószót követni. És mi követjük a hegy lábához érve, ki-ki a maga választott ösvényén elindulva. A könnyűnek tűnő kaland nehézségei az idő kerekét koptatva, utunkat egyre közelebb tereli egymáshoz, mikor is eljön az, a pillanat a hegy gerincét mászva, mikor mindannyiunk élete Egy lélekúthoz ér és összekapcsolódik. A közös ösvényen való haladás tovább, lehet, hogy nem mindig zökkenőmentes, de a szeretet, mely bennünk fényhidakat épít a másik felé, összekovácsolja lelkivilágunk azon részeit, amik hasonszőrűek, egyivásúak. Ahogy rendszeresen összejövünk, a hosszú évek elteltével egyre nagyobb, s fényesebb energia vesz minket körül, szinte burokként élve. És most itt vagyunk, együtt vagyunk, és Lélekcsalád lettünk. Azokkal együtt is, kik már eltávoztak közülünk e földi létből, hisz ők mindig velünk maradnak, míg világ a világ. Szeretet, szabadság, megértés, empátia és egy nagyon mélyről fakadó barátság, mely talán az égben köttetett, él bennünk, és gyógyítja mindennapjainkat. Igen, gyógyítók és gyógyulásra várók vagyunk, amíg élünk, és még azután is. Őszinte nézések, kedves szavak, mosolygós arcok, könnyes szemek, vigasztaló gondolatok, bársonyos lélekérintések, ezek vagyunk, ahol mindig önmagunk vagyunk. Ahol kérdések születnek és válaszok érkezhetnek, ahol a nevetés, sírás őszinte forrásból fakad, és ahol a kéz kezet fog, így folyamatosan érezzük, hogy vannak igaz barátaink, vannak hű lélektársaink. Néha meditálunk, közös lélektemplomot építünk, s mikor benne fényeink egymásba hajolva egységben rezegnek, oltár születik közepén. Ilyenkor kézen fogva emelkedünk a Lélekoltár felé, mint tisztulni vágyó földi angyalok. Alattunk gyertyák fénye izzik, fel-felnyúló lángocskákkal, mik szelíd szépséggel segítik szár-nyalásunk fel, egészen az oltárig. Közben fényangyalok jelenlétét érezzük, mialatt mi magunk is fényben ringunk. Az oltáron fehér csipkés lepellel terítve az áldás és áldozat helye már vár minket. És mi, a Lélekcsalád a hívást követve megérkezünk. Lélektemplomunkban ünnepélyes csend nyitja meg titokzatos ajtaját, miközben az oltárra helyezve szívünket, mindenünket, néhány pillanatra megpihenünk benne. Angyalszárnyak s hófehér galambok suhannak el felettünk könnyű szellőt formálva, mely égi fuvallatként érinti rózsaszín arcunkat. Majd egy hatalmas fénynyaláb érkezik, s fényoszlopként ölel át minket először külön-külön, azután egy egységes fényhalmaz-ként. Ekkor, mintha az ég kitárna önmagát, Hang szól hozzánk szerető szelídséggel. Mindegyikünk a saját léleknyelvén hallja s érzékeli mindezt. Más-más szavakkal, képekkel, színekkel, érzetekkel. Mégis egy egységet alkotó történés részesei vagyunk, kik egy tőről fakadnak. Élményeink hasonulnak, összemosódnak, és valahol, az oltár áldott állapotában egybeolvadnak, mint egységélmény. Beavatottakként lebegjük körbe közös Lélektemplomunkat, végtelen kiterjedésünk szárnyaival. Közben hullámzunk, akár az égi óceán. Fényben fürdünk, gyógyulunk, és gyógyítunk. Boldogok vagyunk…

Sakó Éva

2020. Február 09.